Klima László ‒ megemlékezés

Emíliával harminc évet éltem együtt. Amikor találkoztunk, már két gyermeke volt és zajlott a válópere, én pedig négy éve egyedül neveltem három gyermekemet. Első feleségem, Némethi Mária 1988-ban hunyt el. A szerelem és Marcsi örök.

Emília szüleinél kezdtük a közös életünket öt gyerekkel. Nem volt egyszerű. Az 1990-es évek elején mély gödörből kellett kimásznia az egész országnak. Nekünk különösen nehéz volt, hiszen lényegében újrakezdtük az életünket. Emília munkahelyet is változtatott: míg korábban tudományos ösztöndíjas volt és az ELTE Finnugor Tanszékén oktatott (doktori disszertációját a cseremisz és permi ismétléses szerkezetekről írta), majd pedig nevelőtanárként dolgozott egy heti bentlakásos nevelőotthonban, 1992-ben magyartanárként visszatért egykori iskolájába, a Leövey Klára Gimnáziumba. Ahogy nekem mondta: ő arra született, hogy gyerekeket tanítson. Vannak az életükkel és gondolkodásukkal példát mutató pedagógusok. Az új nemzedékek számára az anyanyelvünket, a magyar- és a világirodalmat oktató tanárok adhatják a legtöbbet diákjaiknak ‒ az egész életükre szóló erkölcsi és emberi tartást. Emília ilyen volt magyartanárként és osztályfőnökként is. Osztálykirándulásokra elkísérve őt, megtapasztal­hattam, hogy mennyire rajonganak érte diákjai. Emília csodájára egyik volt diákja, Bortei-Doku Shaun így emlékezett vissza:

„Drága Emi néni!

Igazából nem is voltál néni, szeretetből hívtalak így, hiszen mindig kicsattantál az erőtől és karizmától. Egyike voltál a valóban inspiráló tanáraimnak. Mindenedből sugárzott, hogy imádod, amit csinálsz, és ez átragadt a tanítványaidra is. Ahogy verset vagy prózát olvastál nekünk igazi átéléssel, és ahogy utána mindig pár másodpercig elnémultál, nem csak azért, hogy mi be tudjuk fogadni, amit hallottunk, hanem mert magával ragadott téged is. Ahogy meg merted mutatni emberi oldaladat, ahogy bizalmadba fogadtál. Ahogy lelkesen olvastad még azt a ponyvaregényt is, amit írtam, és még adtál is rá egy ötöst, mondván, te nem is tudnál 144 oldalt írni, úgyhogy nem is kérdés, hogy adsz. És ahogy sokkal a ballagás után is még érdeklődtél felőlem… Szerettelek, nagyszerű tanár és értékes ember voltál, köszönöm, hogy az életem része lettél.”

Ezt pedig Komornik Eszter írta:

„…úgy érzem, hogy neki köszönhetem azt, ahol tartok az életben, mert ha ő nem támogat a gimis évek alatt az emelt magyar érettségiig és nem biztat minden egyes magyarórán, akkor biztos, hogy nem ezt az utat jártam volna be. Nagyon szerettem őt és ő volt az első, akit az érettségi után felhívtam, együtt berzenkedtünk a hülye tételkérdéseken, és annyira sokat jelentett, hogy a végén mennyire büszke volt rám.”

Munkájáért Emília kitüntetést is kapott, tantárgygondozóként pedig a többi ferencvárosi középiskola magyartanárait segítette. Alkotó részese volt a Leövey újjászületésének, gyerekbarát arculata kialakításának. Ezt a tevékenységét bontakoztatta ki, midőn pár évig az iskola egyik igazgatóhelyettese volt. Ekkor csodálkozhattunk rá rendkívüli rendezői és szervezői képességeire: új arculatot adott az iskolai hagyományok ápolásának, az ünnepélyeknek és a szalagavató báloknak is. Szervezői talentumát a Leövey Klára Gimnáziumban Boróka lánya viszi tovább, rendezői talentuma pedig a Pesti Magyar Szinház művészeti vezetőjeként dolgozó Antos fiában születik nap mint nap ujjá. Igazgatóhelyettesi posztjától megválva dinamikus, impulzív egyénisége, újító szelleme új feladatot talált magának: a Leöveyben társaival együttműködve létrehozta az ifjúsági tagozatot. Azért küzdött, hogy a kamaszkorukban lelki okokból vagy hátrányos helyzetük miatt megbicsaklott életű gyerekekbe erőt és életkedvet öntsön, célokat tűzzön ki eléjük és fejlődési pályára állítsa őket. A sikeres érettségi után valamilyen formában ‒ többnyire főiskolán vagy egyetemen ‒ mindannyian tovább tanultak.

A 2010-es évek elejétől Emília különböző civil mozgalmak (Hálózat a tanszabadságért, Oktatói hálózat, Hívatlanul) aktív résztvevője, illetve egyik alapítója lett (Nőszinte, Menők, Főnix). A tüntetéseken és egy március 15-ei ünnepségen elmondott beszédeivel országos üggyé tette a pedagógustársadalom gondjait, bajait.

A tanítással eltelt évek közben felnőttek a gyerekek. Borókát és Antost már említettem, most a többieken a sor: Eszter és Gábor a családi hagyományokat folytatva tanári pályára léptek, Kata pedig az egészségügyben dolgozik. A felnőtté vált gyerekek önálló utakra indultak, lassan szétszóródtunk. Mi ketten Tatára költöztünk. Emília szervező és tervező erejével mindig több lépéssel előre látott, mindannyiunk életét segítette, a helyes úton tartotta. Segített a munkámban is ‒ elolvasta, javította az írásaimat. Teljes szívvel átélte örömeinket, bánatainkat, úgy gondolta, hogy ami nekünk jó, az a jó neki is. Emíliának köszönhetem, hogy vén fejjel újra sílécet csatoltam és negyven év után ismét kisvonatokat futtatok az egyik unokámmal közös terepasztalunkon. Nemrég ezt mondta nekem: úgy szeretném, hogy neked jó legyen.

Tatán 15 évig éltünk egy lakótömb első emeletén egy nem túl nagy lakásban. Igen ám, de ott nem lehet unokákat nyaraltatni. Így hát Emília eldöntötte: kertes házat (vagyis inkább házikót) veszünk. A váltás egybeesett a nyugdíjba vonulásával. Most Verőcén élünk. Ugyanúgy, ahogy Tatán, Emília itt is mindent aprólékosan kigondolt: a ház berendezése, a kert megtervezése az ő munkája. A házzal még nem voltunk teljesen készen, de ő már a kerti játékokat: a lombházat, a csúszdát tervezte és építtette meg. Minden gondolata az unokák ‒ Beni, Miki, Peti, Emi, Panni, Flóris és Lóci ‒ körül forgott.

A munka mellett és után sokat utaztunk, kirándultunk, eleinte a gyerekekkel, aztán ahogy ők saját útjaikra indultak, csak mi, kettesben vagy Boróka családjával öten. Szerettünk az ország nyugodtabb, csendesebb tájain eltölteni pár napot, de sokfelé jártunk külföldön is. Velence volt a kedvencünk. Ötször jártunk Velencében, a szerelem városában ‒ legutóbb most júliusban. A szerelem és Emi örök.

(Elhangzott a kispesti temetőben 2022. augusztus 24-én)