Horgas Péter ‒ megemlékezés

Kedvesek! Barátaim és Társaim!

Judit, Andrea, Éva, Juli, Kata, Gyöngyi, Kati, Anett, Viki, Zita, Györgyi, Kriszta, Ágnes, Marianna, Zsuzsanna, Jutka, Imola, Béla, Iván, Roberto, Gábor, Feri, Gyuri, Péter, a barátok búcsúszavait, töredékeket igyekszem esetlenül összefűzni egy egésszé, forgatom a varázslatos kaleidoszkóp gyöngyeit, remélve, hogy ez tetszene Eminek is.

Talán akkor láttam először, amikor a Kossuth téren, piros kabátjában szenvedélyesen beszélt hozzánk. Mert ő valóban nekünk beszélt, minket kérdezett, mosolyogva, türelemmel, szépen figyelt. Csodáltuk nyugalmát, rendíthetetlen jóságát. Aki megismerte, az újra és újra vele akart lenni. Civil de inkább azt mondom emberi, mindennapi létezésük biztos, megnyugtató pontja, józan eszünk megőrzésének alapja volt az ő kedvessége és figyelme.

Emi számos oktatási, emberjogi civil szervezet alapítója, lankadatlan aktivistája, sokunk jóbarátja, és igazi harcostársa volt. Az elmúlt 12 évben többek között olyan civil mozgalmakban volt aktív, mint a Hálózat a Tanszabadságért, a Hívatlanul, a Tanítanék, az Oktatói Hálózat, a NŐszinte, a Magyar Európai Nők (MENŐK) vagy a Főnix Mozgalom.

Neve, címe, telefonja ott van a listákon, telefonokban, a feltétlenül meghívandó személyek között, hogy együtt tegyük jobbá az egyre elviselhetetlenebb magyar valóságot. Lehetetlen törölni onnan.

Felemelő volt, amikor a Nőszinte-kezdeményezésünkkor, a sok tenni vágyó nő összefogott. Mi már akkor mondtuk: máshogy kell egy országban közösen létezni. Gyönyörű, okos nő volt és mérhetetlenül fáj, hogy nem tudott itt maradni, hogy együtt éljük meg az oly annyira remélt változást.

Azt terveztem, szerdán meglátogatlak.

Azt terveztem, beszélgetünk egy nagyot.

Azt terveztem, megölellek.

Azt terveztem meghallgatom a halk, pontos és lényeglátó helyzetelemzésedet.

Azt terveztem, elmondod, hogy mi a dolgunk? Hogy mit fogunk csinálni azért, hogy ebben az elképesztő, fájdalmas őrületben is előre haladjunk, hogy ellenálljunk a kétségbeesésnek, hogy ha csak kicsit is, de változtassunk!

Elkéstem. Nem értem oda.

Azt nem terveztem, hogy az első találkozásunk idéződhet fel bennem.

Nem ismertük egymást. Üzentél, hogy szeretnél velem találkozni. Egy kávézóban beszélgettünk hosszan. Mindenféléről. Arról, hogyan látjuk a világot. Azt mondtad, hogy össze kell fognunk, hogy dolgunk van, hogy beszélgessünk és találjuk ki, hogyan léphetnénk előre. Akik látjuk a bajokat, akik tenni akarunk, akik változást akarunk.

Hálás vagyok azokért a mondatokért. Hálás vagyok a közös útkeresésért. Hálás vagyok azokért az új barátokért, akikkel ezután találkozhattam általad. Hálás vagyok azért, hogy megmutattad, nem adhatjuk fel! Mint a főnix madár! Hamvainkból is újra éledve, új célokat kitűzve.

Nélküled sokkal nehezebb lesz. De itt maradsz a szívünkben, a gondolatainkban, mint a város felett szárnyait óvón széttáró tűzmadár.

Nem, még mindig nem voltam képes fölfogni, hogy elmentél, hogy ebben a dimenzióban már nem találkozunk, nem kapom a fényképeidet a virágaidról, a kertetek mókusairól, tájakról, ahol sétáltál és az unokákról.

Mérhetetlenül hálás vagyok neked és a sorsnak, hogy öregkoromra megadatott egy olyan mély, bensőséges kilenc és félévnyi, életre szóló barátság, amilyen zömmel csak az ember első 25 évében szokott előfordulni.

Gyávaságot, egzisztenciális félelmet nem ismerő igazságérzeted, amivel kiálltál és hangot adtál azoknak, akik nem tudtak önmagukért kiállni: nemcsak példa volt, de hatalmas megerősítő, támogató erő is mindannyiunknak.

Egyszerre voltál mosolygós, kedves, empatikus és erős támasz.

Betegségeiddel való küzdelmeidet kevesen ismertük, ezt is mosolyod, folyamatos segítőkészséged mögé rejtetted.

Köszönök mindent sokunk nevében. Nem búcsúzom, mert míg élek, itt élsz bennem és segítesz tenni, cselekedni, másokért.

De nem csak a szűk pedagógusi, oktatáspolitikai ügyek foglalkoztatták, minden olyan civil csoportban, mozgalomban, ami a jogokért, a felszabadításért dolgoztak, szerepet vállalt. Dacolva azzal, hogy bitangok elorozták, ő büszkén feltűzte a kokárdát 2015. március idusán, és fergeteges beszédet mondtál az Astoriánál:

TANÁR VAGYOK. Bízom a fiatalokban. Tudom, hogy a változást mindig az ifjúság hozza el. Bízom abban, hogy a fiatalság megkezdi végre a valódi nemzeti együttműködést. És ezáltal megindulhat egy ERKÖLCSI FORRADALOM. Mert az a társadalom, amelyben több a kapzsiság és a hataloméhség, mint a szolidaritás, még nem érett a változásokra. Morális változásra van tehát szükségünk.

A kiszolgáltatott, megnyomorított, éhező ember mindenekelőtt éhsége csillapítására gondol, nem gondolhat másra. És ha mi mindannyian csak a saját gondjainkkal vagyunk elfoglalva, nem halljuk meg a legelesettebbek jajszavát.

TANÁR VAGYOK. Féltem a gyerekeket. Féltem őket a jövőjüktől: az éhezéstől, a méltánytalan megkülönböztetésektől és a tudatlan szolgaságtól. Mert bezárják előttük az emberi élet és a tudás kapuit.

És attól is félek, hogy nemzeti műveltségünk, közös kincsünk elvész.

Közben tudtuk, hogy beteg volt, izgultunk és aggódtunk. De ő még ekkor is számon tartotta mások bajait, gondjait.

Lacival elköltöztek Verőcére, közel a természethez. Örömmel mutogatta az ikreket, a kert képeit, az ártéri erdőt a Duna partján, boldogan újságolta, hogy sikerült a verandához szoktatni a mókusokat.

Néha fotókkal vigasztaltuk egymást. Mókussal, fákkal, virágokkal. És persze a gyerekekkel és unokákkal. Nem félt kockázatot vállalni csak azért, mert egy állami iskolában tanított. Nem féltette az állását, inkább ők féltek, hogy elveszítik. Mindig azért dolgozott, amiben hitt. Esély- és jogegyenlőségért, jó oktatásért, demokratikus intézményekért. Úgy érzem, kibírhatatlannak tartotta, hogy nem tehet többet a háború, az igazságtalanság, a rossz ellen. Nem tudom elhinni, hogy nem látom többet a mosolyát, nem érzem a derűjét. Mókus, vigyázz rá, ha te eléred.

Emi, vigyázz ránk.

(Elhangzott a kispesti temetőben 2022. augusztus 24-én)